Egy jegyespár ácsorgott az ékszerész pultja előtt, s nem győzték csodálni a vitrinben ragyogó szebbnél szebb drágaköveket. Gyémántok, smaragdok, zafírok csillogtak-villogtak a szemük előtt. Egy olyan ékkövet kerestek, ami hűen kifejezné az egymás iránt érzett szerelmüket. Hosszan bámészkodtak, s egyszer csak megakadt a pillantásuk egy szerény, sötét színű, ragyogás nélküli kövön. Az ékszerész kiolvasta a tekintetükből a kérdést, és már válaszolt is: „Ez egy opál. Szilíciumból és porból, homokból keletkezik. Szépségét inkább a hibájának, semmint a tökéletességének köszönheti. Az opál széttört szívű kő: a belseje tele van apró repedésekkel, amelyekbe beáramlik a levegő. A repedésekben lévő levegő megtöri a fényt és színeire bontja, ezért az opál csodálatos színekben ragyog.” „De hiszen ez sötét, egyáltalán nem látszik rajta több szín!” – kételkedett a fiatal pár. Az ékszerész mosolygott: „Igen, mert most árnyékban van és hideg, de nézzék csak, mi történik vele, ha fölmelengetem és kiteszem a fényre!” Azzal tenyerébe vette az opált, egy fél percig melengette, majd az ablakhoz lépve odatartotta a sugárzó napfénybe. Az opál rövid időn belül gyönyörű színjátékba kezdett. A fiatal pár egymásra mosolygott, s ezt a követ választották egymás iránti szeretetük jelképéül. Ha a réz vagy az ezüst oxidálódni kezd, akkor veszünk valami rozsda elleni vegyszert, s jó erősen bedörzsöljük vele a fém felületét. Mit teszünk azonban, ha az életünk veszíti el fényét, ragyogását? Ilyenkor azt kell tennünk, amit az opállal: engednünk kell, hogy Isten tenyerébe vegyen minket és elárasszon sugárzó szeretetével!
Forrás: halasplebania.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése