Ha tested fázik, lelkem Rád adom
Sírni e hantnál nincs okod,
Nem alszom és nem fekszem ott!
Vad szelek szárnyán utazom,
Gyémántfény vagyok a havon,
Érett kalászon napsugár,
Lágy őszeső, amint szitál.
Reggeled csendjén rebbenő,
Szelíd madarak röppenő,
Kőröző szárnycsapása.
Csillagezüst az éjszakában.
Sírni e hantnál nincs okod,
Nem haltam meg, nem fekszem ott.
A sírom szélén sírva ne állj,
Nem alszom ott, rám ott ne várj.
Vagyok szállingózó puha hó,
S ezer szárnyas szél, tomboló.
Vagyok a simogató eső,
Búzamag, szárba szökkenő.
Vagyok a pirkadat csendje,
Vonuló madarak kavargó rendje,
Mely igéző bájjal úgy ragyog,
Mint ezer csillag, s mind én vagyok.
Vagyok a virágnak világa,
Tisztaszoba meleg magánya.
Madarak dala vagyok én,
Öröm minden csecsebecsén.
Síromnál sírva senki ne álljon,
Ott vagyok, s itt vagyok. Túl a halálon.
Én nem vagyok eltemetve.
Benne fújok ezer szélben,
Csillogok a havon télen,
Érett kalászon a napfény én vagyok,
S ősszel az eső is belőlem csorog.
Hajnali csendet, ha zavarja lépted,
Rebben a madárraj, - kavargását nézzed!
Ott repülök én is, velük, szerte-széjjel,
S a csillagok fénye rejt el minden éjjel.
Hát ne állj a síromnál könnyezve,
Nem -
Nem vagyok eltemetve.
(Tolnai Antal fordításában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése