Kertben szerettem volna ülni,
így álmodtam én őszömet,
nagy csend fényében elmerülni,
míg lassún hulló levelek
vállig, homlokig borítnának,
szépen halni megtanítnának -
az elmerengő képzelet
esztendeim kemény szálából
ily lágynak szőtte őszömet.
Szerettem volna ülni lócán
alkonyidőn, a ház előtt
hallgatni utak csobogását,
köszönteni az elmenőt.
így lettem volna gazda s vendég,
így mondtam volna szép jóestét
mindenkinek, mikor az ég
a sárguló napot leejti,
mint őszi ág a levelét.
Nem kertben, nem ház előtt lócán,
ülök a világ küszöbén,
s ha kérdik egyszer, mi járatban,
mit végeztem e földtekén,
ki oly ritkán s dünnyögve szóltam? -
de a szegénynek szava voltam,
ezért voltam, lehettem én
egyszerre alkony s pirkadó nap,
egyszerre bánat és remény.
Messze fenn a föld s az ég között, két hattyú szállt.
Szívük napsugárba öltözött békét talált.
Csupa kék és zöld a végtelen, felhő se volt.
Aztán puska dördült hirtelen, s rá egy vad sikoly.
Hová tűntél drágám merre szállsz? Szárnyad hol ragyog?
Ha te messze jársz olyan bús vagyok.
Gyere velem hívd a szívemet, hiszen nélküled,
boldogságban részem többé Soha nem lehet.
Messze fenn a föld s az ég között egy hattyú szállt.
Szárnya éj sötétbe öltözött. szíve úgy fáj.
Aki soha nem volt társtalan nem érti ezt,
Hogy a hattyú mikor este van, halkan sírni kezd.
Drágám bocsásd meg a bűnömet, gyenge voltam én,
meg se védtelek, s nem vagy már enyém.
Drágám bocsásd meg, hogy kék az ég,
de már nem nekünk, új tavasz is jön de többé együtt nem leszünk.
Messze fenn a föld s az ég között egy hattyú szállt.
Minden társa messze költözött ő még itt vár.
Hallja még az eltűnt kedvesét szíve megszakad,
és úgy zuhant le a föld felé, mint egy kő darab.
Mikor hattyú száll az égen arra gondolok,
ez a szép világ nem csak jót adott.
De míg hattyú száll az égen át csillog fenn a fény
s a boldogságra rátalálni tudom van remény.
Adj nekem Uram
a bánat mellé rózsát,
hadd lopjam szirmába
a könnyek nehéz súlyát,
mert a rózsák szirmai
lágyítják a könnyet,
s könnyed záporként
a földre leperegnek.
Adj nekem Uram
minden napra rózsát,
nem baj, ha hervadtak is,
csak illatukat ontsák,
hogyha egyszer elvérezne
a legutolsó óra,
rózsaillat árja lengjen
szeges koporsómba.
Örök, nagy Isten
segíts meg engem!
Hisz oly gyarló vagyok.
Emelj fel, kérlek,
mert elpusztulok.
Szerető szívvel
vígy, magasba törve,
hol minden óriás
megannyi kicsi törpe.
Mert egyedül Te vagy,
ki nagy vagy s végtelen,
kinek szépsége mellett
minden oly éktelen.
E földön csak küzdünk,
minden nap fájdalom.
Letört virág éltünk.
Benned a bizalom!
Jöjj, s fogj meg a küzdés
lejtőjén, hogy álljak!
Ne sodorjanak el
a rohanó vágyak!
Emelj fel kérlek,
mert elpusztulok.,
Bocsáss meg nékem,
hisz oly bűnös vagyok.
Engedd, hogy fáradt
fejemet öledbe
lehajthassam, minden
bánatom feledve.
Az 1. és 3. vers, a menyasszony hangja, a 2. vers a férfié. A menyasszony szerényen őzikéhez és liliomhoz hasonlítja magát. Mindkettő vadon terem Sárón síkságán, s a többi völgyekben. Ilyen vagyok csak, amilyen milliószámra akad mindenütt mindenki útjába. A kedves pedig szinte szavába vág: a számomra te vagy az egyetlen. Nem virág a virágok között, hanem virág a tövisek között. Te vagy a virág szememben egyedül!
A boldog lány szava aztán nyomban viszonozza a kedveskedést: mégiscsak én jártam jobban! Hiszen olyan vagy, mint almafa a gyümölcstelen fák között: nemcsak az annyira szükséges árnyékot adja, hanem közben édes gyümölcsöt is nyújt. „Gyümölcs” – mindaz, amit a kedvestől kapott: ajándékok, szavak, öröm. A szeretet – egyebek között – alázatosnak lenni is megtanít. Meghajolni a másik előtt a szeretetnek a legkönnyebb. Aki szeret, annak szemében a kedves a legfontosabb. Oltalom, megnyugvás és felüdülés annak a közelében van igazán, akit szeretünk. Növekedni, gyarapodni, gazdagodni az ő közelében lehet igazán.
Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.
Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.